Akinek nagyobb gyereke van nem ússza meg, hogy egy idő után ne kelljen a kedvenc meséket napi szinten, olykor olykor naponta többször végig nézni. Persze a szülő nem ül a tv előtt (sőt a gyerek sem), de mindenképpen meghatározza a háttérzajt a nappaliban ötvenedjére levetített kedvenc. Egy idő után akarva, akaratlanul kívülről tudjuk, bármelyik szereplő szövegét álmunkból felébresztve is visszamondjuk. Az igazság az, hogy nagyon sok mese ma már annyira jó, hogy felnőttek is szívesen leülnek, megnézik, sőt sokszor a fő mondanivalót csak ők értik meg.
Alapjában véve engem nem zavar ha Villám McQueen-t újra és újra hallom, mert én is szeretem. Sőt így vagyok még jó néhány mesével. Nagyjából egy éve lett nálunk családtag Woody seriff és Buzz Lightyear is. Sokáig csak az első és második részt néztük, a gyerekek és mi is nagyon szerettük, illetve szeretjük a mai napig. Nemrég azonban megkaptuk a harmadik részt, ami viszont már megosztja a véleményeket. A gyerekek nagyon szeretik (főleg az elejét) és kérik is sűrűn. A párom megállapította, hogy ez nagyon távol áll tőlünk; én és női lélekkel megáldott ismerőseink pedig az utolsó 20 percet minden alkalommal ha lehetne egy százas zsepivel a társaságban bömbölne végig.
Nem tudom ki hogy van vele, de számomra idegen és érthetetlen ez az amerikai felfogás: a gyereket felveszik főiskolára, pakolja ki a szobáját, dobálja ki ami nem kell, vigye fel a padlásra vagy ajándékozza el ami még használható, a többit meg vigye magával. Szoba holnaptól kiadó??? Miért is? Nekem és a páromnak még mindig van a szülői házban dolgai, ha a szobánk esetleg kis ráncfelvarráson esett is át (nappalisodott, vendégszobásodott picit) akkor is az „én szobám”. És én sem tudom elképzelni, hogy 18 évesen kipakoljam a gyerekemet itthonról. Idővel úgyis kiköltöznek, de talán könnyebb, ha ez nem egy pillanat, hanem egy folyamat, amit a szülő is talán könnyebben fel tud dolgozni.