Rám teljesen igaz a mondás: jobb adni. Persze nagyon-nagyon örülök, ha kapok valami szépet, kedveset, kicsit, nagyot, vagy ha egyáltalán ha gondolnak rám és küldenek nekem egy lapot, vagy hoznak nekem egy csokit . Szeretek meglepődni, és nem játszom el a „jaj, nem kellett volna” című lemezt. Nem várom el, hogy kapjak, de ha mégis, akkor nagyon jól tud esni.
Amikor pedig adhatok, akkor még inkább izgulok. Fog-e tetszeni, jó lesz-e a méret, fog-e vele játszani, vagy félre rakja… Ez egy másfajta izgalom, ugyanis hetekig tart, hiszen kitalálom, keresgélek, megszervezem, hogy el tudjak menni megvenni, elteszem jó helyre, és végül odaadom. Én legalábbis szeretek előrelátó lenni, és ha csak tehetem tényleg időben elrendezem az ajándék kérdést, legyen ez bármilyen ünnep. Ez régen is így volt, és most is így van. DE. Amióta van két gyerekem, ez fejenként minimum 3-3 alkalom egy évben. Ezt általában fel kell szorozni hárommal, vagy néggyel, hiszen „kell” ajándék a magunk (szülők) nevében, és általában a nagyszülőktől, valamit a nagynénik valamelyike is idebízza az ajándék kitalálását, hiszen úgyis én ismerem a gyereket és tudom, hogy mi kell neki. Ami igaz is. De ennyi dologra adott időpontban elég ritkán van szükségük. Az idén meguntam a „vegyük meg, hogy valamit kapjon” műsort. Nem. Egyrészt nem akarom szórni a pénzt felesleges dolgokra, másrészt én fogom kerülgetni, pakolgatni a lakásban ezeket a tárgyakat, és nekem fog fájni a szívem, hogy csak én veszem elő akkor, amikor felteszem a padlásra. Így aztán ciki vagy nem ciki, az alábbi tervhez tartottam – és fogom tartani ezután is – magam:
- vagy kap csak egy valamit, ami tényleg kell (ez lehet egy nagyobb, és akkor kapja mindenkitől, vagy a többiek majd kifizetik a tavaszi cipőt, a gumicsizmát, vagy épp amire szükségünk lesz.)
- kapnak közös ajándékokat
Így esett, hogy a nagyobbik fiam négyből három ajándékot kapott (jelzem egy estére ez is sok volt, de erről majd később), a kisebbik pedig kettőt. És ebben volt egy közös ajándék, a szobai trambulin. Nem vették zokon. Persze tudom, még kicsik, és eljön majd az az idő, amikor számon lesz tartva, hogy kitől mit kaptak. De egyrészt bízom magamban, hogy akkorára is találok majd valami megoldást, másrészt bízom a gyerekeimben, ráadásul akkor már beszélni is lehet velük arról, hogy mit szeretnének. Örülök, hogy nem engedtem a kísértésnek. A gyerekeknek nem volt hiányérzetük, nagyon örültek annak az egy-két ajándéknak amit kaptak- hiszen arra viszont nagy gondot fordítottam, hogy ez a pár játék olyan és az legyen, aminek tényleg örülnek. Senki nem leste, hogy vajon az ő, vagy a másik ajándékával játszik többet a gyerek, hiszen nem lehetett nevesíteni az ajándékozót. Így bizonyos szempontból nyugodtabban is telt a Szent este, mert csak azon izgultam, hogy fog-e tetszeni, az ajándékbontásnál pedig mindenki csak a kicsik örömével volt elfoglalva.