Európában élünk. Elvileg egy civilizált országban, ahol értelmes emberek élnek. Akik tisztában vannak azzal, hogy mi az a genetika. Akik tudják, hogy attól, mert valakinek valamilyen „fogyatékossága” van, az nem (mindig) jelenti azt, hogy visszafele húzza a társadalmat, és az adónkból kell eltartsuk. És csalódnom kell, csalódnunk kell nap, mint nap.
Rövid lesz a mai blog, mert nincs értelme sokat ragozni a történteket. Akiben van empátia, és érti a lényeget, annak ennyi is elég, aki meg nem…
A történet lényege, hogy bár 9 hónapnyi terhesgondozás, számtalan ultrahang vizsgálat ellenére, született egy kisfiú, Barnabás, akinek nem fejlődött ki az egyik karja. A kicsi egy hónapos. Anyuka azóta megkapta, hogy miért nem vizsgáltatta meg magát rendesen, akkor időben -szó szerint idézem- megölhette volna a gyereket. Nos anyuka rendesen eljárt a vizsgálatokra, senki nem látta, hogy gond van. De ha tudta volna előre, akkor sem vetette volna el a magzatot. És azóta számomra is hihetetlen, hogy már megkapta ez az egy hónapos baba a „félkarú” jelzőt. És nem értem, hogy miért kell ezt csinálni? És aki ilyet mond, annak vajon milyen gyereke van? Két karú, két lábú, szín jeles tanuló, nem dadog, nem kövér? Intelligens annyira, hogy szóljon a szülőjének, hogy ezt nem kellene? Felnőtt korára melyik lesz az értékesebb ember? Ki fogja jobban segíteni a társadalmat? Melyik ember szemében van több értelem? Az ilyet mondó felnőttébe, vagy az egy hónapos babáéba?
Így engedjük el a gyerekünket az életbe, az iskolába? Így neveljük őket arra, hogy úgy fogadjuk el a többieket ahogy vannak? Hogy az emberek jók, és segítsük egymást? Hogy attól mert valaki kicsit más, még szerethető? És jön a sírás és a csalódott tekintet, amikor belefut egy-egy ilyen osztálytársba majd a gyerekünk? Azt hiszem mégis erre tanítom a gyerekemet, főleg azért, mert nem tudom másra. És még mindig bízom abban, hogy sokan fogtok így tenni.